Könnyek közt...
Elmetnem, mert vágytam Rá!
Hogy szóljon Isten
újból hozzám!
Útközben...
elgondolkodtam.
Vajon hogy szólit majd meg?
vajon énekben,
vajon szavakban?
vagy csak engedi
hogy érezzem Őmagát..?
Megszólalt az orgona,
s az énekek szálltak a messzeségbe,
az Atyánkhoz, a Mennybe fel.
Nyilt utánna a Biblia,
s gyermeki kiváncsisággal
olvastam testvéreimmel
hogy mit ír a Biblia.
Szava bár kedves volt,
szívemet mintha átszúrta volna!
Oly valóságos volt,
ordítani birtam volna!
De helyette
könnycseppek áztatták arcom...
hogy mennyire szeret az Atya...
ezt nem tudom megérteni...
csak csodállom...
Bűnösként álltam előtte,
s vétkeim gyötörtek!
Miért nem vagyok képes
még mindig kitartani
abban amit mondott
miért csinállok mást
s nem a feladatom!
Közbenjárni másokért...
ez lenne a célom
én ehelyett álmodozom,
s a jövőmet siratom!
Hogy mi lesz majd velem,
s ki nem lesz mellettem,
kit fogok majd ölelni
s ki fog majd vigasztalni...
Atyám, bocsáss meg!
Vétkeztem ellened!
Magamat néztem,
s nem az ellenséget...
Nem harcoltam
nem vigyáztam...
s Urunk még mindig kegyelmes?
Hogy lehetséges?
Értelmem véges.
S most, ahogy szobámban ülök,
eszembe jut a Menny,
hová szívem repdesve menne
de félek,mit kérdez majd Mesterem...
Ha majd elötte állok,
Ő megkérdi tőlem:
"Szeretett gyermekem,
tanultál-e szeretni?"
És én lába elé borulok,
mert képtelen vagyok
szemébe nézni,
mikor tudom...
tudom, hogy csalódott!
Csalódott bennem.
Az én Uram,
az én Mesterem...
Mert képtelen voltam lemondani,
s más terhét elhordani
s más örömében részes lenni
mert túl nagy volt az ÉNem...
csalódott arccal nézne rám
én meg elviselni nem tudnám
hogy lássam ezt rajta
és sírva KÖNYÖRGÖK:
"...adj még egy esélyt, Apuka!"
